2021. július 13., kedd

Most és majd

 

Tenger vagyok, hullámzok
virágillat sebességgel,
és krétával írok otthont,
bennem a teremtés a bor,
benned a lélek az étel.
 
Belém érik a hiány
és a boldogság tartósít.
Általad védett a ház bennem
és kertbe csalogat éneked.
 
Rézkarc a naplementénk,
madár-kórus a nászindulónk,
frigyre fog a vonzás.
 
A Világodat szívom be
színes szívószálakon.
 
Élénk sejtjeim majd vízre szállnak.
 

Engedem


Engedem, hogy arcomba fújja
varázsodat exoterm sugárzásod
Elfelejtem könnyező hibáimat
és felöltöztet pucér vidámságod.

Hagylak határozatlan rendekkel
újabb domborzatokra tévedni,
mert ismert nyelvtanok segítenek 
testünket tapintva fogja, tolja, löki.

Együtt tanuljuk egymást olvasni,
takarjuk (majd felfedjük) sebünket,
fény és sötétség szendvicsében
nem érezhetünk sohasem éhséget.





















2021. május 19., szerda

Írtam már

 

Írtam már klinikai verset
mikor megírtam egy klinikát
közben ő írt fel nekem
egy igazi híg diétát
írtam rokonoknak és másnak
csalafinta értő kritikát
közben verselt zagyvákat
nem tettem zsebre válaszát 
írtam én is rosszakat
mikor vágtam szájba szűrreált
nem is értette azokat
csak tudós hegy az Ararát
írtam most is egy ilyet
ha nem érted mint a végzésed
tegyél hozzá vesszőket
hogy legyen benne mélységed




 

2021. április 21., szerda

Elég idő

 

A részeges sem mond le a repülésről,
a bódulat és szürke város között,
a gravitáció csak egy feladat,
mint a fűnyírás egy dombra fel,
minden más belefér egy beteges,
egymásba szúró fényes napsütésbe.
A nedvességet harapja a pezsgés,
nem jut elég idő a szeretetre,
hiába tűnik csordultig, eltemetve
csak az üresség kerül túlvilágra.

 

Kellene tudatnom...

 

Kellene tudatnom,
hogy te vagy az álom,
csak nem tudom veled,
mikor ébredek fel.
 
Nem kell több fájdalom,
mert eddig a szív-oltalom,
volt melegedőhelye,
csalfa érdekeknek.

Rezdülésedet figyelem,
mind egy-egy élményem,
csak mosoly a válasz,
és nem látom a hibádat.

Kellene tudatnom,
miként ölel a karom,
de kisbíró vagyok a néma,
s ébredek veled mély-álomba.



2021. április 19., hétfő

Íratlan rend

 

Csak álomban élsz,
míg mezítelen talpad,
nem érintette a földet.

Csak ott nem törsz össze,
ahol az izom még sima,
s nehéz az, mi megy könnyen.

Csak a héjad lehet kemény,
belül víz-puha vagy te is,
így is kátrányt sír a kémény.

Csak a durva szavakat érted,
az késztet az íratlan rendre,
s görbe ujjad a napra éghet.


Ahol felnőttem

 

A hely, ahol felnőttem,
nem volt se gazdag, se szegény,
se keleti, sem nyugati,
a fővárostól délre esett,
a kitiltottak és svábok helye.
a Duna partján a homokból
csupa zöld élet fakadt.
Ez volt a világ közepe,
minden innen eredt nekem,
Mama Hotel és luxus szálloda.
 
Olajkályha füstje, illata,
a múltbéli teliholdas pagonyt,
érlelte a vasút háborús szaga,
a tankokkal teli vagonokon.
A temetőre nyíló kilátást
végekről, öregasszonyokon
sötét-szürke zajok takarták,
futó, néma jajveszékelését
a vajda temetése csapta agyon,
ki már odaát mérgez májat, vesét.

Tekintetem össze-vissza ugrál,
keres helyet, hol minden kezdődött?
Telihold volt vajon, vagy felhő-sál
az égen és az emberek boldogok? 
A Duna sem öntött ki már régen,
kukucskáló emberek, homok padok,
fehérbe álcázott gyász színe,
min vesztes cselszagú alapok,
nevetve köpi ki, ahol éppen ragyog,
szellemek figyelik a káoszt.
 
Egy kép tisztán megmarad,
amint az atya tenyérből alkot
mesés déli-gyümölcs tálat,
aztán megint jól ment minden,
mentettük a menthetőt,
cudar fanyar kollaborálók,
titokban rózsafüzért morzsolgatók,
ablaktalan cellákban dolgos kezek,
nem beszélhettek halottakról,
boldogan kellet élni erőszakot.

Jóval a bombák, a tűzvihar előtt,
nagyobbak reménytelen romok,
rongyok lobognak tavaszi szélben,
a villámlás után, dörgés előtt
rövid sebet kapott, ideje rövid
még egy szó, aztán összeomlott,
senki sem tudja meddig tart
a szürreális szent őrület,
s milyen évtizedes nyomot hagy
egy modern páncélos tank.
 




Még-jobban fájjon

 
Most, anyám is meghalt,
csak a puszta maradt: a konok,
mert felégett az erdő másik fele,
 itt maradt a kő nélküli tarka homok.
 
Most, anya apámhoz ment,
hogy útra keljen szerelembe,
nem tehettem hozzá semmit,
 most már hibáim is tökéletesednek.

Most, vége egy fájdalomnak,
hogy még-jobban fájjon zsigerig,
mindig van mit a sírba tennünk,
amíg a sorompó is lecsukódik.

 

Csipet világvége

 

Az ég, mint folyékony cserép,
nem enged zuhanni egy halomba,
 
régen így látszik a hold az égen,
ahogy odavarrták csipkés foltját,
 
szemnek, tükre-fénye félelemnek,
csillaggá lyuggatott éj-kátrányban.

matat, a felhőknek könnye s szakad
bárkinek halála, egy csipet világvége

gyászol, s felejt mindent a régi nászból,
fiatal-hév, még nem érzi, még nem tudja.

2021.


2021. április 4., vasárnap

Utolsó levél Anyámnak

 
 Anyámnak katona
leveleket írtam, s megőrizte dobozban,
most a bon-bonos illatú kartona,
történelmi étek, annak is lejárhatatlan.
 
 Újra neked írok,
megőriznéd ezt is egész biztosan,
ha nem találnál neki semmi tokot,
így maradna digitális-fiókodban.
 
 "Kedves Édesanyám!",
most, hogy születésem fájdalmát
hagyod rám, s szíved sem karcolja karmám,
már porhüvelyed öleled, mint a dajkát.

 Talán, gyors halálod
magadnak mindenképp váratlan,
mindig elbúcsúztál, hogy csodálód
legyek tovább, épített lélek-váradban.

 Békés álmod után,
már nem ébredsz panaszlón,
szíved a regényhőseid pulzusán
jár fantázia-mezőn, mint vágott tarlón.
 
 Te mindent megtettél,
Most, hogy leszel örök fogant hősünk,
hogy kit szeretsz, azzal együtt legyél,
s mi, porhüvelynyi gyásszal vesződjünk.


Napra pontosan

  Napra pontosan felhőn csobbant a fény, felsírt a pillanat, de marad még remény, álca lombok alatt születtek elég régen, nem karcolt korcso...