Napra pontosan felhőn csobbant a fény,
felsírt a pillanat, de marad még remény,
álca lombok alatt születtek elég régen,
nem karcolt korcsolya sem a jégen,
felnőttél, senki nem helyesel neked,
árva ősz szájal rekedt hangon veled,
a pót emlék holt, jelen már nem cudar,
fakó képpel pózol pillanat ízű fuvar,
tárgyaid elvesznek az örök békeidőbe,
függő percek peremén veszendőbe,
mint eltévedt madár kalitkába vágyva,
éhséget cipel összetört kalandvágya,
szeméthegyek csúcsán ébred a tudat,
sors választ és nem magadnak az utat.
Nyugodt szökőár mikor rábeszél téged,
már nem pótolható a holt veszteséged,
apályba élsz, durva dagályba érkezel,
ami könnyű lenne, azt sem hiszed el.
Minek a terv, minek a nagy tudat,
sóhajból születő bővizű kutak,
végül minden másé lesz, mindenkié,
töppedt tüdővel lesz tested a tőkéjé.
Aszályos hagyaték izzad majd lelkeden,
talán többet ér holtan, mint életeden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése