A hely, ahol felnőttem,
nem volt se gazdag, se szegény,
se keleti, sem nyugati,
a fővárostól délre esett,
a kitiltottak és svábok helye.
a Duna partján a homokból
csupa zöld élet fakadt.
Ez volt a világ közepe,
minden innen eredt nekem,
Mama Hotel és luxus szálloda.
Olajkályha füstje, illata,
a múltbéli teliholdas pagonyt,
érlelte a vasút háborús szaga,
a tankokkal teli vagonokon.
A temetőre nyíló kilátást
végekről, öregasszonyokon
sötét-szürke zajok takarták,
futó, néma jajveszékelését
a vajda temetése csapta agyon,
ki már odaát mérgez májat, vesét.
Tekintetem össze-vissza ugrál,
keres helyet, hol minden kezdődött?
Telihold volt vajon, vagy felhő-sál
az égen és az emberek boldogok?
A Duna sem öntött ki már régen,
kukucskáló emberek, homok padok,
fehérbe álcázott gyász színe,
min vesztes cselszagú alapok,
nevetve köpi ki, ahol éppen ragyog,
szellemek figyelik a káoszt.
Egy kép tisztán megmarad,
amint az atya tenyérből alkot
mesés déli-gyümölcs tálat,
aztán megint jól ment minden,
mentettük a menthetőt,
cudar fanyar kollaborálók,
titokban rózsafüzért morzsolgatók,
ablaktalan cellákban dolgos kezek,
nem beszélhettek halottakról,
boldogan kellet élni erőszakot.
Jóval a bombák, a tűzvihar előtt,
nagyobbak reménytelen romok,
rongyok lobognak tavaszi szélben,
a villámlás után, dörgés előtt
rövid sebet kapott, ideje rövid
még egy szó, aztán összeomlott,
senki sem tudja meddig tart
a szürreális szent őrület,
s milyen évtizedes nyomot hagy
egy modern páncélos tank.
