Levetések

 

Ez lesz az ötödik tigris éved

lehetőséged elfolyó elsőséged

faggyá merevedő mondatok

ötlet diktáló karakter koncok

hogy hulló szürkehályog függöny

gyűrt érdes szélben legyen közöny

a nemválasztók között vintázs

és csecsemő-időt váró varázs

hozzád szólnak a hóri-holtak

imát morzsáz a zsugorodó agy

az évszakok bárhogy feloldoznak

Szegénynegyedi csupasz téli fa

ugyanúgy most a hideged aprítja

didergés nélkül fagyoskodó

holtan úgy hogy nem haldokló

és csendben semmibe zuhan

pedig csak ég esik rá amolyan

álmot látó alvás nélküli

így áldozzuk ős-mindenit mi

földi levelei küldik üzeneted

mit jég fixál szél ad neked

a kód nélkül lógó levetéseket.

Házasság

 

Lázas vagyok neve álom

ápolhatsz azt sem bánom

nincs kulcs a bezárt bajon

érintésed nyílik ablakon

Bekötöd bájolt tű testemet

csókkal adod gyógyszeremet

Hold könyvébe írjuk nevünk

a boldogságba így merülünk

Ünnepet nekünk a dátum varr

libbenő csipkét el nem takar

rózsák minket köszöntenek

testet gyógyít a szó szeretet

Körülöttem vagy gyümölcs

nem romlik a tálalt erkölcs

áldozatra készen Én s Te

hogy szívünk ezt megőrizze.

 

 

Ez dolgom

 

Te vagy az Én titkom

neked írok ez dolgom

úgy visellek

mint szemüveget

vak a lelkem nélküled

 

Te meg én Mi vagyunk

mint az eső meg Nap

olyan szivárvány

fényű az otthonunk

mert sötétben sötétnek

tűnne minden látvány.

Mit látunk

 

 Láthatatlanba tekintünk

míg a láthatóban élünk

olyan mint nem megjelenni

ott ahol jelen vagyunk

néma riasztást küld

egy látható jelzés

ahogy kioltja a fényt

a túloldali sötét

halandóság az élet

szürke szívverése

megnyugtató élni

ha éles az árnyék rése

szemünkkel sem látunk

az a látvány tükörképe

ahogy használjuk ezt

az a lét tökéletlensége

Térkép

 

A kocsi a garázst lakja,

a garázs telekbe,

telken a ház a gazda

hosszába, vagy keresztbe.

Az utca csak egy sáv,

a lakóhelyed mintázza,

balról-jobbról sok a ház,

tervező kisujjából rázva.

A helység is csak egy paca,

szerencsésebb esetbe,

kettévágja folyó, vagy patak,

rajta híd, mely nem dől össze.

 

A falut a város uralja,

ez tartja el jó esetbe,

ha ott sincsen elég munka,

benne lesznek a vederbe.

Lázas nyár

 

Lázas nyár van,

Most minden eső Isten,

de átok, ha esik négy nap

utána hőség, más nincsen.

Árnyékban a fok vagy negyven,

falakon lármás ládák lógnak,

hogy kondenzvíz teremjen,

közben Föld meleget ad Napnak.

Csak fenséges fák dolgoznak,

a tó forr fel félig-magába,

fizetős lelkek pancsolnak,

hűlnek a testek, sosem a vágyak.

Most és majd

 

Tenger vagyok, hullámzok

virágillat sebességgel,

és krétával írok otthont,

bennem a teremtés a bor,

benned a lélek az étel.

 

Belém érik a hiány

és a boldogság tartósít.

Általad védett a ház bennem

és kertbe csalogat éneked.

 

Rézkarc a naplementénk,

madár-kórus a nászindulónk,

frigyre fog a vonzás.

 

A Világodat szívom be

színes szívószálakon.

 

Élénk sejtjeim majd vízre szállnak.

 

Engedem

Engedem, hogy arcomba fújja
varázsodat exoterm sugárzásod
Elfelejtem könnyező hibáimat
és felöltöztet pucér vidámságod.

Hagylak határozatlan rendekkel

újabb domborzatokra tévedni,

mert ismert nyelvtanok segítenek 

testünket tapintva fogja, tolja, löki.

Együtt tanuljuk egymást olvasni,

takarjuk (majd felfedjük) sebünket,

fény és sötétség szendvicsében

nem érezhetünk sohasem éhséget.

Írtam már

 

Írtam már klinikai verset

mikor megírtam egy klinikát

közben ő írt fel nekem

egy igazi híg diétát

írtam rokonoknak és másnak

csalafinta értő kritikát

közben verselt zagyvákat

nem tettem zsebre válaszát 

írtam én is rosszakat

mikor vágtam szájba szűrreált

nem is értette azokat

csak tudós hegy az Ararát

írtam most is egy ilyet

ha nem érted mint a végzésed

tegyél hozzá vesszőket

hogy legyen benne mélységed

 

Elég idő

 

A részeges sem mond le a repülésről,

a bódulat és szürke város között,

a gravitáció csak egy feladat,

mint a fűnyírás egy dombra fel,

minden más belefér egy beteges,

egymásba szúró fényes napsütésbe.

A nedvességet harapja a pezsgés,

nem jut elég idő a szeretetre,

hiába tűnik csordultig, eltemetve

csak az üresség kerül túlvilágra.