Bűneink bére

 

Lángokban álló parton élünk,

szigethatású félelem folyhat

megható erők szorításában,

s hűlt számla színe fojtogat.

 Mi édes segít viselni a napot

látszani csalfán a fényes vége,

komor koros tort ül a remény,

s már sötétnek sem igazi a bére.

 Fűszeres savanyú cucc borul ránk,

az íze feledtet forró dögszagot,

álhuzatot dorombol ventilátor,

a világ végső leheletét nem láthatod.

 Vidám házigazda emléke sem segít,

ökölbe szorulnak a faggyú fények

igazunkat vesszük végső leltárba

és nyomort vérez a borotva éle.

 Kicsit melegségre vágyó szívvel

dögönyözzük buta, hű állatunkat

szőrszálba alacsonyodó léttel,

túl-védett testén az élet roppanhat.

 Figyelemre vágyó ó-bűneinket

teregetjük mosott ál-tisztaságba,

míg erkölcsös gyilkos nem lesz,

a vérrel keresztelt becsvágy ára.

Létezés

 

A lét tölti be az ürességet,

a kőszoborban nincs is hit

ajtókon át ki-bejár az élet

bronzszobor sem zár senkit.

Bölcsességhez üres agy megy,

nem ős-propagandával teli,

levegőhöz üres száj kell,

ordító harag fojthat meg lélekig.

Létezés nélkül nincsen halál,

ki nem is volt, azt elkerüli

téged is így töm teli a gyász,

bölcsen sem könnyű elviselni.

Végtelen

 

Ragadozómadarak szántanak az égen,

látható feketeségük testük árnyékos oldala,

a láthatatlan barázdákat elkerülik fecskék,

verebek, galambok, nyomába sem kavarnak.

Szürke felhők takarják az ég kékjét,

féltékenyen csak ők tudják azt csodálni,

könny-puttonyaik még nem teltek meg,

lentről csak a mogorvaságukat látni.

Végtelen égi szakadék ráesik tekintetünkre,

sötét furcsa füstoszlopok futnak felé bele,

örökre elnyelve halált, háborút és tervek 

apró jeleinek tehetetlen megsemmisülésére.

Harcmezökön halnak meg százak, ezrek,

értelmetlen, igaztalan irredent' jogból,

hamarosan a végtelen kék mindent elnyel,

így lesz újra semmi, tudásból, létből, sokból.

Béke és háború

 

Előbb elit fejekben bujkáltál,
majd a könyvek lapjairól

fertőzted az agysejteket.

Voltál igényes és igénytelen,

vírusként ragadtad el a végtelent

kiben a jót, másban a rosszat

puffogtatva élted szabadságod.

Most érett meg az új harc,

ahogy egyedi egynemű szerelem 

vetett véget Rómának,

úgy lettél bársonyos gödre 

az elfogadhatatlanságnak,

háborúkban emberek kerülnek

állatok éles tetves sorsára,

időszaki békében emberekhez

idomult állatok tisztáznak

szokatlan szeretet lelkiismeretet.

Míg az allergia tizedel hangulatot

csendben, addig háborúkban

dohos pincékben szutykosodunk

az életteli halálra várva.

Most ez vár rád, okos pincékben

fűtetlenségben rohadhatunk a végbe.

Esőcsepp

 Odakint esik, 

a víz köztársaságért kiált,

a nép cseppenként foglal földet

élő golyóként záporoznak, csapódnak

levélnek, fának, embernek, földnek,

pocsolya szakszervezetbe tömörülve

így szűntetve az egyéni érdeket.

Ablakon, tetőn versenyeznek a cseppek

ki tud többet befolyásolni

de a vége mindnek egyetlen tény

a Nap király oszlatja fel e tüntetést.

 Esőcseppek vagyunk,

felhő-anyáink szülnek zuhanásba,

földhöz ragadva foglalunk s olvadunk

egy mindent beterítő réteggé,

hogy víz királysága vágjon völgyeket

egyenletes emelkedő tetemeink mélyén.

Faludy-kép

 

            Faludy György, kacagtató költő...

            fényed, mint égőre húzott zokni,

            erőd, akár a fekete lyuk ott-ni.

            Faludy György, a szonettek ríme,

            balladák savanyúsága, szavak vicce

            álarc nélküli álnév nyitott slicce.

            Faludy György, a házasság réme,

            lányok-asszonyok szórt szeretője,

            betyár-becsületű csók szóvivője.

            Gyuri, drusza és ál-Shakespeare-i

            hívő mesehős, kócos ős-gyermeki

            hintaló-huszár a kérkedés nélküli.

            Faludy György, élet jutott bő neked

            időd volt sok és még mindig lehet,

            bár a zokni, lámpáról már leégett.

2022.

            

    

Nyelvünk tava

 

Minden nyelv lassú forrás

használ hörgőt emberarcát

forrástól patakból duzzad

völgyekben vájt örök utat

egyik édesebb másik sós

tiszta hang vagy zavaros

de tengereket maszatol

örök elfelejtett édes szó

ha közbelép is ember gát

megőrizve a tavat magát

rá sem ismer édes magánya

lassú kiszáradó magára 

idővel zavaros lápos lesz

a forrását is elfeledheted

átveszi a talaj tömött ízét

hiába is küzd a tiszta vízért.

2022.

Stációk

 Jónapot, jó napot,
hozzanak egy papot, egy nagyot,

megőrült a ruszin, a ruszlin

talán mérgezés, vagy rézkefés.

 Jóreggelt, jó reggelt,

hallgass Bizet-t, vagy a vizet,

hugyozz feketét, vagy egy sós lét,

talán csípni fog, vagy írni fog egy írót.

 Jóestét, jó estét,

aknára futó hős mesét,

hősét tedd a közepére, bőregérre

talán nyugi lesz a bomba, a vagonba.

 Jóéjt, jó éjszakát,

nyugszik a bába szava, baba,

számolja sörétjét a sötétség,

halálba múlik oda, mi csoda.

2022.

Száz éves ember

 

A száz éves embert
az ekevas mellől sorozták,

marhavagonban sodort dohányt,

zubbonyában szíve felett,

hordozta szerelmét, Ilonkát.

Harcba hideg széllel ment,

le is lőtt néhány meglett Uszkát,

éhségében lakott jól újra éhen,

s markába hevítette a csíki blázt,

míg vaskobakját szilánk nem érte.

Rohamra árokból indult,

fagyos kapca véresre törte lábát,

nadrágszárban tört puhára dohányt.

Aztán fogságba esve, szája lilult,

évekre társa lett a kő és csákány.

Mindenen túl esett, 

hisz mára már száz éves a feje;

fején fehér a haj hetven éve,

egy évig gyalogolt s haza érve,

se apja, se szerelme, se testvére.

2022.

1970

 

A szempár írisze mosolyog
és a kicsi széken ülve

nekem csicsereg kedvére

már idős, de én csak nyolc.

Hirtelen gyom-talan homokot

vitte a gőzmozdony ereje

száll szőke homok, füst fekete,

majd kapu ütötte arcon oszlopot.

Nagymamám lelkembe markolt

angyal arcára ritka tincse

barázdákat szántott egy ideje

háborúkban kilencet szült hetet vackolt.

Dunaharaszti temetőben,

csendet vágta a kattogó vas

hallgattunk, mint füstölőben a kas,

vagy mint vadász-les az erdőben.

Mikor óriás fákkal álmodom,

és levelek surrogják hangját,

egy mese eleveníti Őt magát,

hiszek, de vissza nem hozhatom.