Napra pontosan

 

Napra pontosan felhőn csobbant a fény,

felsírt a pillanat, de marad még remény,

álca lombok alatt születtek elég régen,

nem karcolt korcsolya sem a jégen,

felnőttél, senki nem helyesel neked,

árva ősz szájal rekedt hangon veled,

a pót emlék holt, jelen már nem cudar,

fakó képpel pózol pillanat ízű fuvar,

tárgyaid elvesznek az örök békeidőbe,

függő percek peremén veszendőbe,

mint eltévedt madár kalitkába vágyva,

éhséget cipel összetört kalandvágya,

szeméthegyek csúcsán ébred a tudat,

sors választ és nem magadnak az utat.

Nyugodt szökőár mikor rábeszél téged,

már nem pótolható a holt veszteséged,

apályba élsz, durva dagályba érkezel,

ami könnyű lenne, azt sem hiszed el.

Minek a terv, minek a nagy tudat,

sóhajból születő bővizű kutak,

végül minden másé lesz, mindenkié,

töppedt tüdővel lesz tested a tőkéjé.

Aszályos hagyaték izzad majd lelkeden,

talán többet ér holtan, mint életeden.

 

Tükör történelem

 

Gyapjas felhők fonják be az eget,

fák nem több, mint hetvenhét évesek,

a Nap fakó foltot rajzol az égre,

forró felét elcseréli hideg félre.

A városi járdák szürkén szépek,

háború közeli házak még épek,

furcsa fesztivál, szép szerényen

csendesek, lazán, de keményen.

Kevés kíváncsi fejszéje hasít,

nyerő a szükséges prop-agit,

fejekben fúj, fájdalom nem hat,

szakállas empátia sántít, baktat.

Harcok szörnyű neme sem mozgat,

csak valami ellen ható mondat

hatja át, az üres kemény fejeket,

mely fegyver ropogás tervezet.

Tükör töri, tűzek felsőbb foka,

nem ér, se néz senki vissza-oda,

háború végi hurrá hangulat

eltűnt, s ez kíván vissza ágyúkat.

Termetes testű városi fák, utak

háborút hetvenhét éve nem láttak,

senki nem látta már, pedig ezek tények;

szétlőtt házak közt a fák elégnek.